A sportember, aki két évtizede beleszeretett az Aikidoba
Sugár László több mint harminc éve kezdett el dolgozni az egykori DCM zsákgyárban. A munkája mellett a sportban is rendkívül elkötelezett: két évtizede az Aikido harcművészetet űzi, amelyet lányának köszönhetően ismerhetett és szerethetett meg olyannyira, hogy ma már ő oktatja az utánpótlást.
Mikor kezdtél nálunk? Milyen munkakörben dolgozol?
1985-ben kezdtem az akkori DCM zsákgyárban, ahol 19 évet töltöttem el a nyomdagép mellett. 2004-ben felvettek a DDC laboratóriumába, ahol jelenleg is anyagvizsgálóként dolgozom. A laborban egy családias légkörű csapat tagjaként nagyon jól érzem magam a mindennapok során. Vannak könnyebb és nehezebb napok is, de segítjük egymást, és megoldásokat keresünk, nem kifogásokat.
Duna-Dráva Cement Kft.
Mióta játszik szerepet az életedben a sport? Hol tanultál Aikidozni?
1995-ben a kislányomat vittem el az első edzésre Vácon. Akkor még csak annyit tudtam az Aikidoról, hogy valami szoknyaszerű ruhában táncszerűen mozognak és viszik le a partnerüket a földre. Számomra akkor a Karate (Kyokushinkai) volt az igazi harcművészet. Eleinte csak figyeltem a lányomat és a többieket az edzéseken. Néha el is mosolyodtam, hogy persze, hisz hagyja magát, ezt én simán kivédeném, velem ezt nem tudná megcsinálni. Aztán, amikor haladóbb tanítványokkal dolgozott a Mester, felpörögtek az események. Jöttek a gyorsabb mozgások és dobások, majd elkezdtem jobban odafigyelni. Három hónap után odamentem a Mesterhez, hogy szeretnék csatlakozni a csapathoz. Egy hónapon keresztül csak egy filcszőnyegen gurulgattam előre és hátra, semmi technikát nem tanultam. Akik ismerik a harcművészeteket és a küzdősportokat, azok számára nem ismeretlen ez a monotonitás. Ahogy egy ősi Japán mondás is tartja: „Amíg önmagad nem tudsz jól esni, addig nem tudod jól dobni a partneredet sem.” Később eljött az az idő is, amikor együtt dolgoztam az edzőtársaimmal és technikákat tanultunk. Egy év múlva a lányom abbahagyta, én viszont maradtam. Azóta is az életem az aikido
Tagja vagy valamilyen egyesületnek vagy sportklubnak?
2000-től átvettem Vácon a gyerekek oktatását, majd 2005-ben megnyitottam saját dojomat (a hely ahol edzünk) Nagymaroson. Kezdetektől fogva a Magyarországi Kobayashi Dojok Egyesületének tagja vagyok, ahol sok jó barátot szereztem az edzőtáborok során. A Mesterem idén kapta meg az 5. dan fokozatot, ami kimagasló elismerés Japánból.
Mivel jár ez a sportág a hétköznapokban?
Eleinte heti 4-5 edzésre jártam, manapság már csak 2-3-ra. Elkötelezettséggel és kötelességtudattal jár. Az edzések során használt eszközök – a tatami (szőnyeg), a ruha, a fegyverkészlet és az edzőtáborok díja – is magas költségűek, ezért rendkívül elhivatottnak kell lenni ehhez a sportághoz.
Volt olyan eredményed, ami kedves emlék marad?
Az első danom megszerzése örök emlék számomra. Beteg és lázas voltam az egy hetes edzőtábor alatt. A vizsgám Egerben, Kobayashi Jasuo 8. danos Mester előtt volt, amely során fegyveres technikával kezdtünk. A kezdéskor félrehallottam a feladatot, csak a 9. lépésnél láttam, hogy a többiek más gyakorlatokat végeznek. Rögtön váltottam, de láttam, hogy a vizsgáztatók engem néznek. Mikor végeztünk az irányító Mester megkérdezte Kobayashi senseit, hogy újra előadja? Ő csak megingatta a fejét, és azt mondta: „Nem.” A pusztakezes küzdelem során kifogtam egy olyan srácot partnernek, akit igazi harcosként ismertek. A vizsga vége felé már teljesen kimerültem, csak vártam, hogy vége legyen. Hazaérve még csavarni lehetett az izzadságot a ruhámból. A vizsgának köszönhetően sokkal erősebb lettem szellemileg és testileg egyaránt.
2014-ben volt egy eléggé csúnya motorbalesetem, amelyet az Aikidonak köszönhetően túléltem. A baleset során ösztönösen estem, azt csináltam, amit az edzések során megtanultam. Talán, ha mindenki megtanulná az eséstechnikát az iskolában, kevesebb sérüléssel megúsznák az emberek a baleseteket.
